Rólam
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy 1969-es nyári nap, amikor Somogyországban, egy kisvárosban megszülettem. Ez akkoriban nem számított aggasztó vagy jelentős eseménynek a Földön három és fél milliárd ember és sok azóta kihalt, vidám állatka közt a komótosan képmutató hétköznapokban, valamint néhány évtizednyi el nem használt illúzióval gazdagabban. Persze a ma egyre inkább körmünkre égő jelenségek legnagyobb része már rég ismert volt – legfeljebb nem közismert. Nyáron meleg volt, a hegyek még havasak, de az ideológiák és a szórakoztatás ugyanúgy pusztították az elmét, a háborúk pedig rendületlenül folytak, ahogy az ennek a fajnak szokása.
Számomra mindezek különösen távolinak tűntek még sokáig itt, az Óperenciás tengeren és a Vasfüggönyön innen, pult alatti áruk és személyi akták közt, banánra, farmerre és áfás számlára váró apámra várva. Az úton lágyan hintázó, nehezen megkapott Wartburgok, kacsázó Skodák és széplelkeket is kirázó IFA-k ölén. Házgyári falak résein átsüvítő szélben, rossz anyagokkal és alkalmatlan szerszámokkal felszerelve. Túlfűtött, döcögő vonatokon, az ősöreg koszba hulló, vastag jegyekből lyukasztott kartonkorongok konfettijén utazva. De békés tavak és szabad nyári kóborlások hangulataiban, lapulevelek, cserebogarak, múzeumok és felolvasások közt, erdei gombák, aromás, érett gyümölcsök, és számítógéptől, de vezetékes telefontól is mentes napnyugták közt. Vagyis a lehetőségekhez képest egészen jókor születtem; enni például mindig volt mit, még válogatni is lehetett, vese-velőt, idegszövetet is még gondtalanul fogyasztottunk csemegeként, telefon helyett pedig előbb-utóbb lett biciklim.
Jártam óvodákba, iskolákba, kollégiumba és délutánonként kollégium mellé, mert az estékre már állandó kimenőm volt rádiózni, távoli állomásokkal összeköttetéseket készíteni, és addigra betegességemet is alaposan kinőttem. Olvastam úton-útfélen, de választottam inkább gyakorlatias pályát, elektronikát és számítástechnikát – talán egy humán helyett, vagy tán sosem lett volna elég tehetségem hozzá. Kerültem hamar Budapestre, albérleteztem, aztán laktam és ápoltam is, és azóta is ugyanott lakom. Éltem egyszerre viszonylag sikeresen és nehézkesen a kilencvenes években, jártam Németországba, voltam boldog, világot látó itt vállalkozó, ott schwarzarbeiter, közben jöttek a multik, bonyolódtak a szoftverek, és az életem is, mert gyermekem született, majd később szerencsésen fel is nőtt. Dióhéjban.
Továbbiak
A honlapról
Ezt a két összefonódó honlapot azért hoztam létre, hogy egyrészt legyen egy hely, ahol a legfontosabb vagy csak néhány találomra kiválasztott, másokra is tartozó személyes információt közzé tehetem magamról (pl. szakmai érdeklődési körök, ehhez kapcsolódó írások, galériák, kapcsolatfelvételi oldal), ill. egy hely, ahol egy konkrét, igen régóta velem levő hobbim, a rádióamatőrködés – hagyományos és modern vezeték nélküli távközléstechnika – kapcsán találhatnak meg mások a világból.
Az oldalakat kézzel szerkesztem, kinézetük szándékosan nem követi az általam amúgy jól ismert, de mindent egyformává préselő material design elveit, inkább kitaláltam valami mást, lesz, ami lesz. Az esztétikummal és ergonómiával is szeretek foglalkozni, ez utóbbiból különösen ritka a jó a szoftverek közt. Szoftveriparművészet. A JavaScript használata is szándékosan van a minimumra szorítva, ám a CSS kódok szándékom szerint naprakészek, alaposan kidolgozottak, nagyrészt WCAG-kompatibilisek és persze mobileszközön is megfelelően működnek. Gyakorlásnak, frissentartásnak is remek. Szóval e lapok többnyire statikusak, cserében viszont nincs szükség tartalomkezelő rendszerekre és gyakori karbantartásukra. Hogy a napi AI-használat mennyit fog mindezen változtatni, az még kiderül.
Az illusztrációként használt képek saját alkotásaim – már amennyiben "saját alkotásnak" nevezhetem bonyolult gépek munkáját. Eleinte az én fogalmaim szerint is rendkívül kreatív volt a Dall·E, mikor egy szűkszavú, rövid kéréshez saját maga adott hozzá számos további paramétert, és egészen absztrakt, bonyolultnak tűnő fantáziákat is könnyedén képes volt rajzokba álmodni sok boldog percet, valódi nevetéseket okozva. Bár azóta eléggé elteltünk ezzel, azért egy darabig talán még emészthető lesz az ezekből a képekből álló gyűjteményem és senki sem tekinti gyerekesnek.
Tényleg volt benne valami izgalmas, mikor képes volt ilyeneket megálmodni többféle formában is, hogy: "a macska és a gombolyag játszanak – a macska a gombolyag, a gombolyag a macska" (ha én inkább kutyás is vagyok). Vagy éppen egy embert egy elegáns elektroncső belsejében, ahogy szelíden keveredik az eszköz és használója, a kint és bent, a műsor, a hallgató és az előadó. Akkor még csak háromszázezer processzormagon futott az a rendszer, ha jól emlékszem, és nem született meg a tanulmány, hogy az idegrendszerrel rendelkező lények jutalmazó-büntető mechanizmusai látszanak kialakulni az AI-okban is "sejtszinten" a betanítás során… Persze valaki az elmúlt években egyszer azt mondta, hogy a tipikus AI-jal készült rajzok-képek szerkezeti hibáinak látványától szinte hányingere támad, és természetesen neki is igaza volt.
